Vajon mi lehet az oka, hogy az iskolában a gyerekeket osztályokba sorolják?

Avagy másképpen, milyen lehetett az az iskola, ahol először halmazokba próbálták rendezni a lurkókat, de Rekurzív Pistike és osztálytársai Rekurzív Pistike annyi gondot okoztak, amikor a tanárok (köztük főleg az osztályfőnök, egy bizonyos Russell tanár úr) meg akarták állapítani, hogy ki hiányzik az óráról, hogy kénytelenek voltak inkább csak osztályokba rakni a gyerekeket...

Mai "azmilyenmár" rovatunkban: szombaton három körül Gabesszal a Macánál (úgy is, mint Norbi) voltunk felvinni a Huszi legénybúcsújához vásárolt kaját meg piát (na jó, főleg az utóbbit), és mondjuk neki hogy ugye akkor ötre jön ő is gokart. Nem, nem jön, mert még dolga van.

Az van ugyanis, hogy ilyen diákmunka keretében ő feliratozza az RTL Klubon siketek és nagyothallók kedvéért feliratosan adott filmeket: megkapja neten keresztül a szinkronizált filmet, és egy "valaki öccse biztos kapott érte egy csomó pénzt" jellegű tipikusan magyar, gányolt szar programba belapátolja amit hall. És szombaton háromkor még nem készült el a délután ötös filmmel.

Úgyhogy ha véletlenül siket vagy, és szombaton az első reklám után nem volt felirat a Nancy Drew, a tini detektív című lófasznál, akkor az azért volt, mert a Maca a film kezdete előtt pár órával kezdett csak neki a transzszkripciónak...

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek a progmaton a Simon-féle analízis kurzusban, az az, ahogyan gyakorlatilag a semmiből, vagyis a ZF-ből és a valós számok axiómáiból építkezünk, és ha néha ki is hagyunk egy-egy bizonyítást, akkor arra külön fel van hívva a figyelmünk. Ennek az a csodálatos eredménye, hogy még így a hatodik félév közepén is bármilyen bonyolult tétel bizonyítása esetén elvileg rekonstruálható a teljes út az axiómáktól.

A SICP, mint alant kifejtem, ugyanilyen előadássorozat illetve könyv, a programozásról. Én egy-két évvel ezelőtt először az előadással találkoztam, ma már nem tudom, miért hagytam abba akkoriban a 6. előadás környékén. Most viszont elémkerült a könyv is, nekiugrottam, és kiderült, hogy a lényeg pont a második felében van.

Az első három fejezet ugyanis bármelyik, hasonló témájú könyvben előfordulna: az absztrakció különböző, egymásra épülő vagy éppen ortogonális szintjei, mint pl. (magasabbrendű) függvények, adatok és műveleteik együttes kezelése (hadd ne mondjam típus), az imperatív megközelítés a maga értékadásos-mellékhatásos fekélyeivel, Haskell-szerű lazy evaluáció. Az összes illusztráció Scheme-ben, egy Lisp dialektusban íródott, valójában az első három fejezet éppen arról szól, ahogyan a fenti absztrakciós eszközök céljainak megvizsgálásával felépül a nyelv szemantikája.

Az érdekességek a negyedik fejezetben kezdődnek. Először, egyfajta baseline-ként bemutat egy Scheme-ben írt Scheme interpretert, ennek ugye Lispben eleve komoly hagyományai vannak (összehasonlíthatatlanul olvashatóbb a mai szemnek ugyanennek a cikknek a Paul Graham által felújított változata). Ezzel már sokkal valóságosabbá válnak az eddigi programok, hiszen bár a kígyó még a saját farkába harap, de már kezünkben van az axiómáknak az a véges halmaza, amikből a konkrét Scheme programok szemantikája levezethető.

Ezekután bemutatja a Scheme pár leágazását, és persze hogy itt válik érdekeltté az intencionális programozó. A Lispben ugye régóta kultúrája van annak, hogy a problémákat a hozzájuk illesztett nyelven oldjuk meg, és utána vagy írjuk meg ennek a nyelvnek az értelmezését, vagy ágyazzuk be a nyelvet a Lispbe. Így aztán a tipikus Lisp programozó a legritkább esetben programozik Lispben, sokkal gyakrabban mindenféle ad-hoc Lisp' meg Lisp'' nyelvekben. A negyedik fejezet ilyen Scheme' nyelveket mutat be a lazy evaluációhoz és a nemdeterminisztikus futási szemantikához (ez utóbbi egyébként valószínűleg közel áll ahhoz, ahogyan a kvantumszámítógépeket fogjuk magasszinten programozni); illetve egy interpretált constraint-nyelvet.

És végül az utolsó fejezet az, ami odavág. Nem azért, mintha nem láttunk volna még a bootstrap-probléma megoldására gépi kódban írt compilert, hanem azért, ahogyan kerekké teszi a könyvet. Itt jön be ugyanis a korábban említett párhuzam az anal-kurzussal. Bebizonyítjuk, hogy létezik rendezett teljestest: a valódi, fizikai számítógépeket leíró regisztergép-modellen az utolsó bitig egyértelművé válik minden maradék kérdésre a válasz, a bemutatott, gépi kódú Scheme interpreter és fordító pedig hirtelen megfoghatóvá tesz minden, a könvyben megelőző példát. Handwaving-nek nyoma sem marad. Ahogy az utolsó előtti előadáson Abelson mondja: az utolsó, legnagyobb varázslat, hogy kiírtjuk a rendszerből a mágiát.

Az utolsó idén megnézett Titanicos film múlt vasárnap, a Szamócás süti című japán dráma volt. (Valamiért benéztem, hogy vígjáték lesz, és így próbáltam társat szerezni a filmhez, végül Milán is ebben a hiszemben jött el, de aztán egyikünk sem bánta meg.)

A film alapvetően arról szól, hogy a mai japán nők élete mennyire élhetetlen, és nem több, mint megaláztatások sorozat. Ezt négy, többé-kevésbé párhuzamos, egymásba fonódó történettel mutatja be, a négy nő a kurva, az örök kislány, a művész, és végül az átlagos nagyvállalati alkalmazott. A karakterek jól vannak kitalálva, és a színészek is hozzák a figurákat, sajnos a történet viszont kicsit unalmasra sikerült.

Bár az ítélethez az is hozzátartozik, hogy tegnap este, amikor Edinának meséltünk a filmről, végül Milán is meg én is arra jutottunk, hogy így egy hét távlatából már inkább jónak mondanánk a filmet, akár meg is néznénk újra.

Kiment a ház az ablakon,
bennemaradt a vénasszony.
Kezemben a Smith & Wesson,
hol a Pamela Anderson?

Tegnap este Anitával a hajóra mentünk koncertre. Elvileg a moldáv Zdob si Zdub volt a fő fellépő, de mi az előzenekar, a Zuboly miatt mentünk.

A Zuboly kb. azt csinálja, hogy fog egy népdalt vagy hasonlót, meg egy mindenki által ismert popszámot, és a kettőt úgy gyúrja össze egy számmá, kiegészítve MC Busa rap-betéteivel, hogy akár észre sem veszed az átmenetet mondjuk a Billy Jean és egy regölős között.

De ez eddig még csak egy gimmick lenne, ami miatt viszont a tegnapi koncertet simán berakom az eddigi top 10-embe (olyan illusztris társaságba, mint pl. a Lamb 2003-as Szigetes koncertje), az a hitelesség. Nincs nehéz dolguk, mert az arcukra van írva. A lemez sehol sincs az élő élményhez képest: a koncepciót kitaláló Ágoston Béla faarccal előadott abszurd szövegei vagy Busa mosolygó szeme miatt az ember kénytelen az amúgy már semmit sem jelentővé koptatott örömzene jelzőt használni.